Utat tör magának minden szorongásom, az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

csalódott. elkeseredett. fajdalommal teli. ez vagyok mind én a napokban. értem ezt lelkileg, érzelmileg. nem család vagy barátok, dehogy. hanem Ő. akiért én mindent megtettem, hogy jobb legyen. aki mellett kiálltam és megvédtem olyanokkal szemben, akik nem szeretik. lehet, hogy nekem már csak ezt a sorsot osztja az élet. körülöttem mindenki boldog, mindenkinek van valakije, akire támaszkodhat. olyan emberkék élnek most együtt boldog párkapcsolatban, akikről életemben nem gondoltam volna, hogy egyáltalán egy csók is elcsattan. és tessék, itt vagyok én, aki lassan egy éve vár. vár, nem tudja, hogy mire, nem tudja, hogy mit gondoljon. elkeserítő, tériszonyos, dekadens. rosszul esik.

bármit teszek, mindig falba ütközöm. próbálok közös programokat csinálni, de mindenre csak az a válasz, hogy "Sorponba kell mennem, felhívlak, ha hazaértem." a sok ígérgetésből egyenlőre tettlegesség még nem lett, talán nem is kéne rá várnom, hogy egyszer is felhívjon ilyenkor. nagyon rosszul esik, de egyszerűen nem veszi észre magát. hova lett az a lelkesedés, az a szeretet, amit az elején kaptam Tőle? kezdem azt hinni, hogy csak egy ürügy vagyok egy álcájához, amit egy másik lány miatt épített fel. hiszen akkor mi másért mondta volna a legjobb barátjának, hogy a barátnője vagyok, ha nem ezért? miért hazudik az én nevemben és egyáltalán, mi a faszra jó ez az egész? nem értem.

vasárnap este karonfogtam a kutyámat és barátnőmet, elmentünk gyertyát gyújtani a barna herceg nővérének a keresztjéhez. szegény lány autóbaleset áldozata lett, nem sokkal a nagycenki erdőből ahogy kiérünk, ott. bevallom őszintén, nem ismertem a lányt. elég régen volt már a baleset, van vagy 7 éve is. de úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel a családjának, ha már a sors összehozott az öccsével, hogy gyújtok érte egy gyertyát. valahol mélyen az a tudat is hajtott, hogy így talán eszébe jut Neki is, hogy mennyire sokat jelent nekem. de még csak egy smst sem kaptam, hogy "köszönöm" vagy valami, szerintem eszébe sem jutott, hogy én vittem oda azt a gyertyát. és ez megint

 csak elkeserítő. hiszen ez is azt bizonyítja, hogy mennyire leszarja a fejemet, hiába állítja váltig az ellenkezőjét. de már kezd betelni a pohár, nemsokára robbanni fogok. azt pedig ő nem köszöni meg.

valamennyire enyhítette a bajaimat a tegnap esti kiruccanás Rákosra egy vacsorára. életem legszebb pincérjét láttam a Mithras-ban. azok a kék szemek, istenem, alig tudtam levenni róla a szememet. elég feltűnően néztem az ari pofiját és azt hiszem, hogy kölcsönös volt a nagy nézelődés egymás felé. (: