Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.

tegnap lett volna a fényképezős nap. de a dolgok 1 perc alatt is gyökeresen meg tudnak változni.


nem hívott, nem üzent, hogy nem jön. némaságba burkolózott és hagyta, hogy reménykedjem. elindultam sétálni este, mert nem bírtam itthon ülni tétlenül. gondoltam, hogy ez lesz, hogy megígéri, de nem jön el. mindegy, ezt azt hiszem, megszokásnak hívják. felhívtam ismerőst, hogy kint vannak e valamerre. "itt vagyunk a Cs.-nál, gyere Te is." rendben. elmentem, vettem cigit és szépen lassan, komótosan elsétáltam. nem volt jó kedvem. mérhetetlenül csalódott voltam. körülbelül minden autós azt hihette, hogy egy idióta holdkóros vagyok. leszarom.

odaértem, kaput nyitottak, S.-nak szedtem virágot, örült neki. mindenki kijött elém - majdnem - és egyből nekem szegezték a kérdést: "mi a baj?" előre felkészültem a válaszommal, hogy ne kelljen gondolkodnom: "semmi." LOL, vegyél egy galambot, azt etesd - gondolták. Miatta akadtam ki. mindegy, lényegtelen. bementünk, köszöntem mindenkinek, jó volt újra látni az arcokat. sör, rumos cola, cigi, minden, ami kell.

aztán egyszer csak csörgött Cs. telefonja. S. megmutatta: Ő volt az. jézusom. itt éreztem azt, hogy legszívesebben elfutnék valahova. vagy elbújnék. mérges voltam rá. senki nem mondott semmit, egyszer csak nyílik a hátsó ajtó és "sziasztok"...itt tudtam, hogy a mai este sem átlagos lesz. szerintem tudta, hogy haragszom, mert először oda se jött hozzám. aztán egyszer csak megjelent a telefonjával, hogy neki van képe a Passatról. "elmehetünk fényképezni, de van képem." tényleg jó ez a kép és most, hogy feltettem gépre, az ajándékhoz is jó lesz. zsír, kipipálva.

egész este beszélgettünk, páran hamar elléptek, L. szarrá ázott, amíg a K.-t hazakísérte kerimamájához, visszaért és mindenéből folyt a víz. annyira vicces volt. Ő meg csak ült mellettem, beszélgettünk meg ittunk. elkezdtem simizni a haját, attól mindig olyan lesz, mint egy kisgyerek. most is olyan lett, de csak én láttam rajta, próbálta elrejteni a többiek elől. de amikor kaptam egy puszit, nyilvánvalóvá vált, amit mindenki tudott ott a szobában: legszívesebben megölelne és nem engedne el. bárcsak így lenne. sweet dreams~....

fél2 körül úgy döntöttünk, hogy megszökik a társaság. szakadt az eső, Ő kocsival volt, hazavittük R.-t és L.-t, hogy ne ázzanak szarrá - meg egy benzinkút is be lett iktatva. kiraktuk őket, aztán engem is hazavitt. "most itt hagysz?" bukott ki belőlem a mindig költőien előadott kérdés. erre visszatolatott, hogy "elbújunk faterod fehér doboza mögé (kisteherautó)." és elkezdtünk beszélgetni. a hajsimiből nem engedett, de nem is bántam. megmondtam neki, hogy buzikurva, majd 2 másodperccel később "attól függetlenül, hogy mondok Neked ilyet, még szeretlek." és a válasz ütötte ki a biztosítékot nálam: "én is szeretlek." kimondta. hónapokba telt és kimondta. viszont az utána jövő beszélgetés - ami sajnos szükséges volt két, kölcsönösen szenvedő ember esetében - már nem volt olyan vidám. azt mondta, hogy ő rossz fiú és nem szabadna szeretnem, nem érdemlem őt meg és nem akar nekem fájdalmat okozni. nem azért nem keres, mert kerülni akar, hanem meg akar előzni egy olyan dolgot, ami engem megbántana. zet átrágtuk egy párszor, aztán hajnali 3 óra volt, Ő meg reggel ment dolgozni. megkértem, hogy játsszunk: én nem fogom keresni, arra leszek kíváncsi, hogy Ő mikor fog engem felhívni. beleegyezett, bár nem látok rá sok esélyt, hogy ez mostanában megtörténjen. mindegy. kérdeztem a szülinapját, azt mondta, hogy ne haragudjak, de nem fog meghívni, mert nem bírna magával. nem baj, majd odaadom neki az ajándékot valamikor. valahol mélyen tudtam, hogy nem leszek ott.

kiszálltam a kocsijából. esett. békésen, nagy, sűrű cseppekben. megvártam, amíg elmegy és ott összetörtem. elfogott a sírás, ültem a hideg, vizes betonon legalább fél órát és csak ugyan azt tudtam kérdezni magamtól: miért.