nem az az igazi fájdalom, amitől könnyes lesz a szemed, hanem az, amit mosolyogva kell elviselned..

fáj, amit művel. hiányzik. nem keres. nem törődik velem. és most, ott belül valami megmozdult. szánalom? nem is, inkább a kihasználtság érzése. csak egy bábu, egy tárgy vagyok neki, amiről azt hiszi, hogy úgy használja, ahogy akarja? hogy össze is törheti, hogy aztán összeragassza pillanatragasztóval? igen, ezt gondolja. és ez mérhetetlenül bánt. én megbíztam benne. folyamatosan azt bizonygatta, hogy ő a barátom. mindez csak halvány reménysugarat adott nekem, hogy a "túl szép, hogy igaz legyen?" az ellentettjére forduljon bennem? meglehet.

lehet, megint vak voltam? naív? kicsinyes? gyerekes? lesüllyedtem az ő szintjére. nincs kedvem játszani. elfogadni, amit velem tesz. idézetekbe vetettem magam, hogy kiutat találjak ebből. és mit találtam? semmit. még jobban összezavart minden. belemenekültem az anime-nézésbe, hogy tereljem a figyelmemet. miért nem lehet egyszerűen elintézni a dolgokat? úgy, hogy a másik ne szenvedjen? kimondani a gondolatokat és letisztázni az érzelmek viharát? mondjuk ez nem vallana rá. észrevetted? én is: hogy kicsivel írom a rá utaló szavakat. ez is egy jel lenne, hogy hagyni kéne őt, had élje a saját világát?

 nem megy.

túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy el tudjam engedni mindenféle magyarázat nélkül. amit első sorban tőle várok. nem akarok szenvedni. nem akarok egy utolsó senki lenni, aki jó akkor, amikor ő úgy gondolja - viszont visszafelé nem működik. hányszor kerestem, ha bajom volt.. "én ott leszek neked mindig, a szükséged van rám. csak egy telefon.." mindig ezt mondta. de nem. nem érdekli a bajom. "..a mi kutyánk kölke vagy.." ez sem igaz. az nem barátság, hogy én teperek, hogy lássam, kimegyek este 10-kor a kutyámmal és hajtom, majd, amikor hazaér, azt a kifogást mondom neki, hogy most érünk haza a kastélyparkból. nem, egyszer a felületes hazugságok is a végére érnek, nem lesz több kifogás és akkor borul minden.

magam alatt túrom a szart. addig kavarom, amíg ki nem löttyen a pohárból. és akkor lesz nemulass. akkor biztos, hogy örökre elveszítem. igaz, hogy egy utcával lakik csak alattam, de mégis oly távol van. ő is csak egy álom, amiért mindent eldobnék, de közben tudnám, hogy soha nem valósul meg? meglehet. 

fele-fele az esélye mindennek, nemde?