önértékelő blog.

megváltoztam. legalábbis úgy érzem, hogy sokkal több ember közeledik felém. régebben féltek hozzám szólni, mert annyira szigorú tekintetem és mogorva kisugárzásom volt. nem engedtem magamhoz közel senkit, bezárkóztam a kis világomba és a kulcsot az akkori barátaimnak adtam. nem voltam nyitott semmire és senkire, sőt, azt sem akartam, hogy szerelmes legyek. pedig tudat alatt mindig elgondolkodtam azon, hogy nekem miért nincs senkim. mindig csak a külvilágban kerestem a hibát, soha nem néztem magamba. körülöttem csak boldog embereket, érzelmekkel teli párokat láttam - én voltam az egyetlen sötét foltocska a világban. 

azonban ez mára gyökeresen megváltozott. kellett hozzá egy 4-5 év, volt, amikor fel akartam adni, de valaki mindig adott egy képzeletbeli tockost és észhez térített. köszönöm ezt nektek, nélkületek még mindig ott tartanék, ahol anno. mára már kezdem elfogadni önmagam. persze még mindig csúnyának és dagadtnak hiszem magam, ami mások számára érthetetlen és idegesítő, de egyszerűen ezt a részt még nem sikerült elhagynom. sokat tettem a külsőm "retusálásáért", egy pár éve a sminkelés gondolata is hányingert okozott, a szoknyák hordását pedig túl nőiesnek tartottam. most meg nézzetek meg: nem tudok megmaradni smink nélkül és szeretem a szoknyákat. nem hordok már bő gatyókat vagy fiús pólókat, sőt, még amikor itthon vagyok, akkor sem. elszakadtam a csak fekete öltözködéstől, nagyon megkedveltem az élénk színeket.


belsőleg is sokat változtam. régebben hirtelen haragú, haragtartó, önfejű és csipkelődő voltam, sőt, verekedtem is néha. mára már rettentő türelmes lettem, szokták kérdezni, hogy ismerem-e az idegesség fogalmát. jelentem ismerem, de nem szoktam kimutatni mások előtt, legfeljebb azoknak, akiket feltétel nélkül szeretek. nem vagyok már hirtelen haragú sem, inkább elraktározom a dolgokat és ha úgy adódik, akkor a másik képébe vágom - magyarul jól leégetem. de akkor legalább észbe kapnak és elgondolkoznak egy kicsit. legtöbbször feleslegesen, de azért megéri. nem szoktam már csipkelődni sem, senkinek nem szólok bele az életébe. maximum megpróbálok tanácsokat adni, lelket önteni a másikba, de nem adom oda mindenemet. persze itt is vannak kivételek, hiszen kivételes emberek is vannak az életemben. olyanok, akik előtt nem szégyen sírni, akik nem sértődnek meg egy-egy beszóláson, meghallgatnak és segítenek. na, ezeknek az embereknek köszönhetek nagyon sokat. ők reformálták meg a Vivien-jelenséget, amiről a tulajdonosa sokáig azt hitte, hogy reménytelen. de nem az, hiszen a mai napig formálódik. minden nap kapok valami újat: egy őszinte mosolyt, nevetést, szót, vagy éppenséggel egy ölelést. ezekből nagyon sokat tudok meríteni, elfelejtem a rossz dolgokat. igaz, visszatérnek, amint megint egyedül maradok.

utálok egyedül lenni. folyamatosan társaságra van szükségem. szeretem, ha valaki itt motoszkál körülöttem, ha egy levegőt szívhatok vele és beszélgethetünk. akár a semmiről, akár mindenről. legtöbbször túl sokat beszélek, bár állítólag rajtam kívül ez senkit nem zavar. szóljatok rám nyugodtan, ha már tényleg túl sok belőlem, nem fogok érte megsértődni.

amiben a legnagyobbat változtam, legalább is szerintem, azok az érzelmeim. megtapasztaltam jót és rosszat, voltam nagyon szerelmes és reménytelenül szerelmes. igaz, legtöbbször hideget kaptam és tűrtem a végletekig, de egy idő után már inkább elengedtem azt, akit szerettem. most érzem megint azt, hogy nyitott vagyok egy új kapcsolatra. lenyugodtam, felejtettem és átértékeltem mindent. nem vezetnek a régi érzelmeim, mint ahogy tették azt még sokáig.

"Téged nem lehet nem szeretni"

köszönök mindent azoknak, akik mellettem voltak jóban-rosszban, és mind a mai napig számíthatok rájuk.